*Nicole szemszöge*
-Austin, én... Igen lefeküdtem Justinnal.-álltam fel határozottan. -Mindig is tudtad, hogy soha nem szeretettelek. Volt egy idō amikor komoly érzéseket kezdtem táplálni irántad, de azok az idōk elmúltak. Ezt pedig magadnak köszönheted. Ha nem kényszerítettél volna arra, hogy hozzád menjek vagy, hogy megfenyegetsz, akkor esetleg lenne köztünk valami.-mondtam mindvégig a szemébe nézve.
-Oh, szóval én vagyok a gonosz?-nevetett fel. -Hadd emlékesztesselek arra, hogy nem én erōszakoltalak meg kétszer, nem én kértem azt tōled, hogy feküdj le vele, vagy különben megölöm a barátod, nem miattam akartál többször is öngyilkos lenni, nem én öltelek meg majdnem, nem én szakítottalak el a ,,szerelmeidtōl".-mondta cinikusan. -Még mindig úgy gondolod, hogy én ártottam neked többet?-kérdezte. A szót sikeresen belém fojtotta. Lehet, hogy Justin sokat ártott nekem, de mégis ō belé vagyok szerelmes. Mégis ō az aki nélkül élni nem tudok. Ezalatt a négy év alatt, beleōrültem a hiányába. Minden nap hiányoltam az ölelését, az érintését, csókját, az illatát. A közös émlékekben ringattam magamat mindig, és csak is ō járt a fejemben. Egy percre sem feledkeztem meg róla. Hiába még akkorsem amikor Austinnal úgy voltunk akkoris ō képzeltem oda. Mintha ō csókolna, ō kényeztetne, és pezsdítene fel. De egyáltalán nem bántam meg azt ami a kocsiban történt. Minden percét élveztem, mert úgy éreztem, hogy végre visszakaptam. Hiányzott nagyon, és bármit is mondanak az emberek, a mi szerelmünk IGAZI. Austin felébresztett a gondolat menetembōl, azzal, hogy megragadta a csuklómat, és maga után kezdett vonszolni. Abba a szobába cipelt ami dupla üveges. Belökött rajta, majd pedig bezárta az ajtót.
-Engedj ki!-kiabáltam, és az ajtót ütöttem, majd pedig rugdosni kezdtem, de hiába. -Austin nyisd ki!-ordítottam. Teljesen kétségbe estem, mit fog most tenni? Remélem nem bántja Jaet vagy Justint...
Órák telhettek el, és már be is eseteledett is, amikor nyílt az ajtó és Austin lépett be. Tekintete, szinte mindent erárult. A gyūlölet, megvetés és legutoljára bosszú... Ezek voltak észlelhetōek a szemeiben. Lassan felém közeledett, majd az ágyra taszított.
-Igazi kínszenvedés elé néztek, most mind a ketten.-vigyorgott, majd szinte letépte rólam a felsōmet. Ekkor tudatosult bennem, hogy mit is akar.
-Austin.-csordult ki az elsō könnycseppem.
-Csak, hogy egy életre megjegyezd velem nem érdemes ujjat húzni.-kezdte el a nadrágomat levenni.
-Austin állj le!-próbáltam eltaszítani magamtól.
-Ne akard, hogy kiforduljak magamból.-szegezte a kezeimet a fejem fölé, és iszonyatos erōvel kezdte el szorítani.
-Austin ez fáj.-buggyantak elō a könnyeim.
-Érezd azt a fájdalmat amit én éreztem. Megcsaltál és, most megérdemled ezt.-kezdte a többi ruhadarbomtól is megfosztani.
-Austin!-kiabáltam.
-Maradj csöndbe.-vette le az utolsó ruhát ami rajtam volt. Szépen kikötötte a kezeimet az ágyhoz és elkezdte levenni a ruháit. Némán tūrtem, és felkészültem a legrosszabbra. Szemeim csukva voltak és könnyeim szabályosan potyogtak. Próbáltam a kezemet kiszabadítani de ahogy mozgattam ōket a kötél mégjobban belevájt a kezembe. Hirtelen megéreztem, hogy Austin iszonyatos erōvel belém hatol. Egy sikoly hagyta el a számat. Iszonyatos égō és feszítō érzést éreztem. Combjaimba belevéste ujjait amibe biztos vagyok, hogy másnap zuzódásnak fog látszani. Nem hagyta, hogy megszokjam a méretét, egybōl mozogni kezdett bennem. Lökései mélyek és durvák voltak.
-Austin hagyd abba.-nyöszörögtem a fájdalomtól, de mintha meg sem hallotta volna. Iszonyatosan fájt, ahogy mozgott bennem, könnyeim csak folytak szüntelenül. Fejemet oldalra fordítottam, és halkan szenvedtem, ahogy egyre gyorsabban mozgott bennem. Lökési mélyebbre sikeredtek bennem, és csak tūrtem, ahogy ezt mūveli velem. Hirtelen megállt bennem és reménykedtem, hogy abba hagyja, de helyette megfordított, és így a kezem is fordultak. A kötél mélyebbre vésōdött a kezemben, mire felszisszentem.
-Készülj a legrosszabbra.-súgta a fülembe, majd szinte belém tolta egész méretét, mire felkiáltottam.
-Austin!-mondtam zokogva. -Kérlek.-bújtam a párnába. Kezeit a derekamra csúsztatta, majd kihúzódott és újra belém hatolt. Iszonyatosan fájt, és valahogy érzem, hogy holnap igen kínkeserves napom lesz. Nem számitott neki, hogy szinte beleōrülök a fájdalomba, addig csinálta, míg végül el nem ment.
-Érezd azt a fájdalmat, amit most én érzek.-simított végig a hátamon, majd csókokat nyomott a vállamra. Undorodtam tōle... Mély megvetést éreztem iránta, semmi mást. Maga felér fordított de nem néztem rá.
-Nézz rám.-mondta, de nem tettem azt amit kért. -Nézz rám Nicole.-mondta dühösen, mire a szemeibe néztem.
-Ti soha nem lesztek már együtt, mert te hozzám tartozol, nem hozzá. Te az enyém, vagy én feleségem nem az övé.
*Justin szemszöge*
Miután eljöttem Nicolektól épp Ryanhez indultam a szállodába, de útközben kaptam egy Scootertol miszerint van most egy interjúm. Szuper... Fogtam elhajtottam a megadott címre, majd pedig bementem. Meglepetésemre, nem volt ott senki egy árva lélek sem.
-Rég láttalak Bieber.-bukkant elō Mahone.
-Te meg mi a faszomat keresel itt?-kérdeztem flegmán.
-Hát így kell üdvözölni egy barátot, és a gyereked apját?-kérdezte, ekkor neki rontottam és behúztam neki egy akkorát, hogy a földön terült el.
-A fiamat szádra ne vedd!-morogtam.
-Ezt nem kellett volna.-röhögött, majd felkelt és megtörölte vérzō ajkát. Hirtelen neki lökött a falnak, majd gyomron vágott, mire a földre térdeltem, ekkor pedig beletérdelt a gyomromba, majd pedig ököllel behúzott egyet.
-Ez még csak az ízelítō volt Bieber. Ami ezután jön nem csak neked lesz fájdalmas de Nicolenak is.-ekkor pedig hallottam még valami puffanást, majd minden elsötétült.
Mikor felébredtem egy székhez voltam kikötözve és a szám is bevolt tapasztva. Egy nagy üveg ablak volt elōttem ami mögött egy szoba volt, majd észrevettem, hogy a szobában Nicole tartózkodik. Hirtelen Austin lépett be és csak nézték a másikat, majd az ágyra taszította.
Borzalom volt nekem ezt végig nézni, ahogy a szemem elōtt erōszakolja meg. Ahogy Nicole keservesen sír, de akkor éreztem a legszarabbul magam, amikor hallottam ōt sikítozni a fájdalomtól. Fáj, hogy ilyen közel vagyok, és nem tehetek semmit, hogy látom, hogy szenved de levagyok kötözve, így tehetetlenné válok. Mahone távozott a szobából, Nicole pedig összegörnyedve sír tovább. A szívem hasad ketté, ahogy így látom ōt... Szenved a fájdalomtól, és ezt nem tudja feldolgozni. Csak ül, és sír, keservesen sír. Istenem miért büntetsz minket? Szemeimet összeszorítottam és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon.
-Milyen megható.-kezdett el tapsolni az a pöcs. -Sajnos zsepivel nem rendelkezek Bieber.-görbítette le az ajkait, Márk elém sétált. -Remélem élvezted a mūsort.-felelte egy hatalmas mosollyal az arcám, mire a kezeim ökölbe szorultak. -Ha tudnád, hogy milyen jó benne lenni, és kényeztetni. Már tudom, hogy miért vagy oda érte ennyire.-legszívesebben szétverném a képét. -Tudod Nicolellal egy ideje folyamatosan nem védekeztünk, ahogy most sem. Lehet, hogy bōvül a család.-nevetett fel. Átkozott rohadék! Ha most nem lennék idekötözve, istenre esküszöm, hogy halálra verném. -De most megyek, megkel néznem a fiamat. Sajnos nem nagyon alszik el magától, tudod mindig estenként mesét szoktam olvasni neki, és a karjaimba szokott elaludni, utána pedig csatlakozok Nicolehoz és általában egy forró éjszakával szokott megajánkozni. Egy dögös fekete csipke fehérnemūben szokott mindig várni, és mindig szinte könyörög, hogy magamévá tegyem.-felelte cinikusan, majd pedig távozott. Szinte majd felrobbantam az idegtōl. Egyszerūen, ha kiszabadulok innen az biztos, hogy a két puszta kezemmel fogom ōt megölni.
Ezer bocsánat, hogy ilyen sokáig nem voltam, csak tudjátok nagyon sokat kell tanulnom és az idōm is igen kevés. Ezen a héten pl. 7 dolgozatot is írtam és teljesen lefárasztott. Tudom, hogy nem a leghosszabb rész de most sajna csak ennyire volt idōm. Remélem azért tetszeni fog:) És örülnék pár kommentnek:)
